1.Fejezet

Mis Bell

- Mis Bell a fodrásza azonnal megérkezik – nyitott be Caly. Caly egy fiatal lány aki nálunk dolgozik. Az anyja még szülésnél meghalt, az apja, pedig autóbalesetet szenvedett hat hónappal az anyuka halála után. A szüleim magukhoz vették. Azóta legjobb barátnők vagyunk.

- Jaj te csacska, gyere már be! – vigyorogtam álmos fejjel. – Mi az, hogy Mis Bell?! – vágtám hozzá egy párnát.

- Ma koronát kapsz Bell! – ült le mellém.

-Caly.. Én ha tehetném cserélnék veled és neked adnám azt a hülye koronát. – sosem akartam ezt az életet. A legtöbb barátom a pénzemért szeret. Csak Caly az aki nem. Senki másom nincs nekem rajta kívül. A szüleim figyelembe sem veszik, hogy mit akarok. Csak teletömik a fejemet a marhaságokkal, magántanárokat rendelnek és a hülye báljaikra kell járnom. Egyáltalán nem élvezem ezt az életet. Egyszer szeretnék igazán élni! Megszökni minden elől és élni, mint egy normális 16 éves tinédzser lány.

- Ne meséld a marhaságokat, hanem öltözz fel! A mamád már szervezkedik az esti ünnepségre, mennem kell segíteni neki. –felállt, majd az ajtó felé sietett.

- És apa? – kérdeztem.

- A papád elment Tonival virágokat választani- mosolygott – Na most, pedig bújj bele egy csini ruciba – kuncogott, majd kiment a szobámból. Sóhajtottam egyet, de nagy nehezen odavánszorogtam a gardróbhoz. Az egyetlen dolog amit szeretek ebben az életben az a gardróbom. Na jó , de a tánc és a lovaglás sem maradhat ki a listámból. Végül egy amerikás féloldalas felső és egy farmer lett a nyerő. Belebújtam a legkényelmesebb szandálomba és kikecmeregtem a báli terembe.

- Kislányom! Húzz azonnal fel egy magas sarkút, gyakorolnod kell benne a járást! A fodrász mindjárt itt van, a szalonban legyél pontosan öt perc múlva! A sminkes 11 órakor fog jönni, a koreográfus délután 3 órára, a ruhád, pedig fél óra múlva átveszem! Mit állsz még itt, menj!

- Igen, mama, oké mama! – szem forgatva megfordultam és visszaigyekeztem a szobámba. Az amerikás magas sarkúm húztam fel, amibe nem mellesleg alig tudok járni. Nem mintha a többibe menne. De csak lebicegtem valahogy a szalonba. Frederik már az ajtóban várt.

- Á, Mis Bell csak, hogy itt van! A fodrásza már bent várja. Mellesleg nagyon csinos ma reggel. – Frederick a szokásos formáját hozta, mint minden egyes reggel.

- Köszönöm! Ha megengeded. – kivágtam a szalon ajtaját, majd lehuppantam a fodrász székbe.

- Khm. Kisasszony kezdhetjük?

- Thomas megtisztelsz – tudjátok mit nem szeretek még abban, hogy nemes családban élek? Hogy így kell beszélnem.  Miért nem lehet csak simán azt mondani, hogy persze, vagy most mennem kell. Az illem tanárom szerint ezek alap dolgok. Mármint a ’’ megtisztelsz ’’ és a ’’ megengeded?’’ gesztus. Túl nyálas. Itt minden el van túlozva. Elszeretnék szökni innen. Elmenni New Orleansba és táncolni. Bulizni. Az éjszakákban élni. Érezni akarom, hogy élek..

Miközben azon morfondíroztam,  hogy milyen lehetne az életem, ha nem itt születtem volna, a fodrász már kész is lett. Hosszú barna hajam hullámosan hullott a vállamra. Egy rózsa díszelgett a nyakamnál, ami kitaláljátok mivel volt beszórva? Természetesen csillámporral..! De attól függetlenül szép lett. Mint mindig.

Elköszöntem a fodrásztól, majd nagy nehezen visszamentem a bálterembe. Egyszer muszáj volt elesnem, de tényleg.  Anyám éppen az asztaldíszeket nézegette. Mikor meglátott rögtön, oda jött hozzám, csípőre tett kézzel.

- Na mutasd! Kíváncsi vagyok mit alkotott a hóhányó!- úgy rángatózott a kezével, mint egy idegbeteg.

- Mama, tökéletes munkát végzett- fintorogtam.

- Nem ilyenre számítottam- piszkálgatta a hullámos tincseimet.

- Mama!

- Na egy kettő reggeli! – tapsolt. – Kislányom téged vár a sminkes- sarkon fordult és kiviharzott a teremből. Én, pedig lefagyva álltam az asztalok mellett.

- Hogy mi?- suttogtam magamban. - Mi az, hogy nincs reggeli?!  Esküszöm, hogy elmenekülök innen. - Dühöngtem. Valaki már jön felfelé a lépcsőn. Tuti Frederick. – Nem kell semmit mondanod már megyek is – dünnyögtem az orrom alatt. Hirtelen megcsúsztam a lépcsőn és majdnem orra estem. De szerencsére ott volt a korlát és megtudtam kapaszkodni benne.

- Jól van Mis Bell? – kérdezte félénken Frederick.

- Igen – öltöttem fel a szokásos műmosolyomat. Ez ciki volt. De nyugi mindenki épségbe odaértem a szalonba. Legszívesebben ellöktem volna azt a cipőt jó messzire, de kénytelen voltam visszatartani magam, hiszen este egy még magasabb platformos cipőben kellesz táncolom. Remélhetőleg túl élem a mai napot, ha nem akkor.. akkor majd mondjátok Calynek, hogy fehér rózsát kérek a síromra. Igen tudom, most a sminkemen kellene izgulnom, mint egy valódi hercegnőnek, de valahogy engem sosem izgattak az ilyesfajta cicomák. Inkább nézek egy horror filmet, mint például az anyám koronázásáról szóló kisfilmet bámulom. Más lányok biztos örülnének ezeknek a kényeztetéseknek.. gőzfürdő, masszás, medence, hatalmas gardrób, a legmárkásabb egyedi ruhák, saját lovak és még rengeteg minden. Én nem bírom ezt az életet, nekem ez túl sok. Már az is megfordult a fejemben, hogy lehet örökbe fogadtak még amikor kicsi voltam. Vagy lehet, hogy csak túl messzire száguldozik a fantáziám, ahogy általában szokott lenni. 

Lehunyt szemmel vártam, hogy a sminkes végre készen legyen, ugyanis legalább már egy órája vacakol. Még a szemöldökömet is kiszedte. Hatalmas szempillám lettek, cicaszem az természetes és egy csillogós szemfesték. Az arcom fehér, selymesen tiszta, a pofikámon, pedig pirosító. Az ajkaimon vérvörös festék. Na ja, úgy néztem ki, mint a Grimm mesékből Hófehérke.  Miközben a körmömet festette megcsörrent a telefonom. Caly  az.

- Merre vagy? Anyukád itt dühöng, legalább már 10 perce itt kellene lenned – suttogta.

- Nyerj valahogy egy kis időt már máris készen vagyok. Megkérhetlek valamire? – támadt egy ötletem.

- Mond, gyorsan! Máris megyek Mis Cross ! – kiáltott vissza anyámnak.

- A nadrágjaimat és a felsőimet, legalább két ár cipőt és a lovagló csizmámat beraknád egy bőröndbe?

- Annabell! Mit forgatsz a fejedben?

- Csak csináld! – letettem a telefont és igyekeztem felfelé a bálterembe. A felszolgálók ide oda rohangáltak, finomnál finomabb süteményekkel és egyéb finomságokkal a kezükben. Anyám a terem közepén állt és igazgatta őket, hogy mit hova tegyenek. A bálterem már szinte fel volt díszítve, lassan az ételek is a helyükre kerültek. Miközben a termet nézegettem, azon gondolkoztam, hogy ez nem én vagyok, ez nem az én életem! Én nem akarom ezt! Nem akarok koronát, nem akarok bált, nem akarom a hatalmas ruhát! Úgy éreztem, hogy ők nem is a családom. Én nem tartozom ide. Máshova tartozom, a kinti nagyvilág az én életem! Nem, pedig egy hatalmas kastély, amiben nem lelem a helyem.

- Annabell Cross! Mégis hol voltál? Menj vedd fel a ruhádat, aztán irány a díszterem! Ott még egyszer elpróbáljátok a táncot, aztán már jönnek is a vendégek! Caly már a szobádban van. – az álmodozásomból anyám hangja ébresztett fel.

A szobám előtti ablakok előtt megtámaszkodtam és lehúztam a cipőmet. Hogy nézzek szembe Calyvel? Ő ismer a legjobban, de valahogy neki a legnehezebb elmondanom, hogy itt kell hagynom ezt a kastélyt.  Eddigi életem során ő volt az az ember aki mindent megadott nekem, amire szükségem volt. Ő volt a családom. A depressziós időszakomban a támaszom volt. Hogy ilyenkor hol voltak a szüleim? Ők az állami ügyekkel voltak elfoglalva és a vagyonnal. Hogy minél több és több pénz lehessen a markukban. Talán a lányukat el is felejtették. Nekem arra lett volna szükségem, hogy az édesanyám támaszt nyújtson. Hogy mellettem legyen. Ehelyett az sem érdekelte, hogy létezem. Azt sosem kérdezne meg, hogy mit akarok. Mindig az állam érdekében kellett cselekednem és természetesen azért, hogy a családunk fent maradjon. Egyáltalán nevezhetem ezt családnak? Mert szerintem mi hárman csak ismerős idegenek vagyunk egymás számára, akik véletlenül rokonak. Vagy tévedek? Tudjátok 3 évesen az életemnek még semmi jelentősége sem volt. Boldog voltam, a kiskutyámmal játszottam. Nem tudtam milyen az, hogy szomorúság. Akkor úgy éreztem van családom. A boldog kislányból egy szerencsétlen hercegnő lett, akinek minden vágya az, hogy elhúzhasson innen. Ültem ott a padlón és azon gondolkoztam, hogy hova lett az a kislány. Tulajdonképpen semmit sem változtam csak felnőttem.

Mély levegőt vettem, majd hatalmas szívdobogással bementem a szobámba.  Rá sem mertem nézni a lányra, csak bezártam az ajtót és egy az egybe a földre rogytam. Semmit nem tudtam mondani neki. Tulajdonképpen mi szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást.  Caly leült mellém és egy szót sem szólt. Tudta, hogy most mire van szükségem. Csendre. És tiszta levegőre.